2014. május 3., szombat

13. Várd ki a végét!


,,Ha szingli vagy, az nem a gyengeséged jele. Ez azt jelenti, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy várj arra amit megérdemelsz." ~ Niall Horan


- Doktor úr! – szólította meg Niall. – Hogy van April?
- Sajnálom uraim, de April élet és halál közötti állapotban volt, de… de megmentettük az életét. – ezen a kijelentésen a fiúk fellélegeztek. – Ez volt a jó hír… A rossz pedig az, hogy megsérült az agyának egy kisebb része, ami miatt komában kell tartanunk.
- Ez pontosan mit jelent? – tudakolta Nathan.
- És mennyi ideig marad kómában? – kíváncsiskodott a másik fiú is.
- Még pár napig biztos, hogy altatásban lesz, de mikor felébred, emlékezet kiesése lehet, de azt még nem lehet tudni, hogy milyen mértékű. Ha gondolják, bemehetnek hozzá, de nem fog reagálni semmire se…
- Köszönjük doktor úr!
A két fiú a kórterem előtt állt és gondolkozott: ,,Emlékezet kiesés? Akkor lehet, hogy nem fog rám emlékezni?”
2 nap múlva…
A fiúk nem mentek be April-hez. Nem tudtak… Nem akarták, így látni, főleg azzal a tudattal, hogy ez mind az ő hibájuk… Miattuk futott el a lány és azért lett balesete.

~.~.~.~.~.~.~

April szemszöge:
Világgá mentem. A bal lábamat tettem a jobb elé, majd fordítva és megismételve ezt a gyakorlatot… Sötét volt az alagút, de megláttam a fehér fényt… Felébredtem… A tömény gyógyszer szag megcsapta az orromat, ami miatt elkapott a hányinger. Nagyon nehezen nyitottam ki a szemeimet, mert olyan érzés volt, mint a szemhéjamon több száz kiló súly lenne. Fehér falakat láttam magam körül. Megijedtem, ami miatt a kelleténél gyorsabban vert a szívem. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, miután rájöttem, hogy kórházban vagyok… Minden egyes mozdulatnál megfájdult a fejem. Odakaptam a kezemet a fájó ponthoz, de nem a bőrömet éreztem, hanem a gézt… Ezek szerint valami miatt be van kötve a fejem… Mi történhetett???
- Oh! Kisasszony! – lépett be az ajtón egy fehér köpenyes, jó kiállású úriember. – Látom felébredt. Doktor Joshua vagyok, a kezelő orvosa. Hogy tetszik lenni?
- Elviselhetetlenül fáj a fejem és egyben rémült is vagyok, mert fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide.
- Mindent idejében meg fog tudni, de most pihengessen, majd elmegy egy CT-re, ahol készítünk egy képet az agyáról, mert nagyon valószínűséggel emlékezet kiesése van. – magyarázta az orvos.
- Remek! – mondtam ”nagy-nagy” kedvel.
Több órán keresztül feküdtem a kórházi ágyban. A fejfájásom leírhatatlan. Soha nem éreztem még ilyen erős fájdalmat. A gyógyszerek se segítenek. Elterelhetném a gondolataimat evéssel, mert amióta felébredtem semmit se ettem, de nem megy. Csak arra tudok gondolni, hogy mi történhetett a múltamban. Emlékszem, hogy mikor születettem, a gyermek koromra, a sulis időkre és ennyi. Tátongó űr van a lelkemben… Mintha valami vagy valaki hiányozni… De kicsoda? Micsoda? Elegem van ebből az egészből!!!! A régi életemet akarom, hogy emlékezhessek mindenre!
- Engedjenek ki innen!!!! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért a hang és szabadulni próbáltam.  Nem ment! Infúzió volt bekötve a karhajlatomba, ami gátolta a mozgást. Úgy vergődtem az ágyban, mint egy partra vetett hal. Itt ragadtam... A fejem belesajdult a sok mocorgásba és még a síró görcs is elkapott…
Mivel a kis incidensemet láttak az ápolónők, ezért nyugtatót kaptam, amiért hálás is voltam. Pár órával később egy aranyszőke hajú lány libegett be a kórterembe. Egyből felismertem!
- Perrie! – örültem meg neki.
- Csajszi! – öleltük meg egymást. – Mi van veled? – az ágyhoz húzott egy széket és leült rá, hogy tudjunk beszélgetni.
- Áhh… - nyögtem fel. – Legalább rád emlékszem!
- Mire emlékszel még? – nézett rám aggódó tekintettel.
- A gimis évim közepéig emlékszem, de utána tiszta sötétség. – nyeltem egy nagyot és próbáltam visszafogni a könnyeimet, mert még mindig nem tudtam feldolgozni azt, hogy alig emlékszek valamire.
- Akkor gondolom, arra se emlékszel, hogy mi történt a baleseted előtt…
- Nem! – tekertem meg a fejemet, de hamar abba hagytam, mert belém nyílalt a fájdalom.
Perrie mindent elmesélt, amiről tudni akartam… A sulis éveimtől kezdve a balesetem napjáig mindent…

Niall szemszöge:
Órák óta fekszem az ágyban és a fehérre mázolt plafont nézem… Egyfolytában csak Ő jár az eszemben… April… April… April… Bűntudatom van... Nem csináltam semmi rosszat, csak kiakadtam. E közben meg nem is értem a dolgokat! Nathan meg April együtt lennének vagy csak együtt voltak? Ezért volt a névtelen ajándék küldözgetés? Lényegtelen! Mérges vagyok, de nagyon. Ha Nathan nem kavarja össze a dolgokat, akkor a lány nem lenne kórházba, emlékezne mindenre és mindenkire. Perrie telefonált Zayn-nek, hogy April-nek emlékezet kiesése van, így csak a középiskolás éveire emlékszik, azaz én nem tartozok azokhoz az időkhöz… Gondolkodóba estem. Lenne értelme, hogy újra megismerkedjünk? De mi lesz Nathan-nel? Ő rá emlékszik egyáltalán?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése